Rég jelentkeztem, elragadott a nyár, de eszembe ötlött egy vers, melyet egy olyan ember révén ismerek, aki fontos nekem. Megtanított sok mindenre, többek között a felelősségvállalásra, aminél fontosabb jellemzője a felnőtt létnek nincs. Most nincs más hozzáfűznivalóm, a vers önmagáért beszél. 

Mindenkinek, aki vállalja magát, bármi is a következmény! :)

William Ernest Henley - Legyőzhetetlen

Az égből, mely úgy hull felém,
Mint földtekére zord pokol,
Minden Istent csak áldok én
Lelkemért, mely meg nem hajol.

Az élet ökle letepert,
S én nem jajgattam vergődve, nem,
A véletlen dorongja vert,
S véres, de büszke még fejem.

Túl a harag, s a könnyek honán
Csak a halál borzalma vár,
Évek fenekednek reám,
De gyávának egy sem talál.

Nem baj, ha szűk a kapu,
S a tekercs bármit ró ki rám,
Magam vagyok a sorsom ura,
Lelkem hajóján kapitány.

http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2013/12/14/hajok_a_viharban

 

Megosztás a facebookon

Kissé érzelgős hangulatú vers, mely a magányról szó. Egyik kedvenc költőm írta, mely a magánynak olyan mélységeit tárja fel, amit nem csak egyedül érzünk, hanem emberek között is. Nem tudom ismeritek-e ezt az érzést, de sokkal kirívóbb, ha mások társaságában tör elő, hogy mennyire nem értik meg az embert, és mennyire egyedül vagyunk.

Kissé tovább gondolva és nem lefagyva az érzésnél, ez valóban így van. Persze ennek felismerése és megemésztése sok időbe telik; az első sokk mindig bénító. Azonban az életben minden fontos dolgot egyedül kell megélni; hiába állnak mellettünk a családtagjaink és a barátaink, nem tudnak belépni abba a fájdalomba/ félelembe, vagy bármibe ami a magányérzetet kiváltotta, ezt egyedül kell cipelni.

A vers, amiről beszéltem és egy előadásrészlet ami segíthet megérteni.

Azoknak, akik még nem tudják hogy egyedül vagyunk, és azoknak is, aki már igen! :)

 

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

 

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

 

Popper Péter: Félelem a magánytól

 

Megosztás a facebookon

Egy vers József Attilától: ennél többet nem is szeretnék mondani, szavai önmagukért beszélnek.

Azoknak, akik szeretik nem csak élvezni, de érteni is az irodalmat! :)

 

Akik meghallgatnák: József Attila: Eszmélet Latinovits Zoltán előadásában

 

József Attila: Eszmélet

 

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

 

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

 

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

 

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

 

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

 

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

 

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

 

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

 

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

 

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

 

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

 

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

 

Megosztás a facebookon

Nagyon szeretem a jó filmeket, és ha van időm és lehetőségem rá, akkor moziba is elmegyek, főleg ha olyanról van szó, amiben a főszereplő egy kedvencem, vagy a film témája az, ami igazán megfog.

Most egy régebben látott filmből (Good Will Hunting) szeretnék egy részletet megosztani, ami engem mélyen megérintett. Egy férfi (Robin Williams) beszél benne egy fiatal kölyöknek (Matt Damon) arról, hogy az ember nagyon sok mindent megtanulhat könyvekből, ez mégsem mérhető össze azzal, amikor személyesen él át valamit, legyen szó érzelmekről, helyzetekről vagy bármiről.

Azt hiszem valójában ez a különbség az műveltség és a bölcsesség között: az előbbi elméleti ismereteken alapszik, az utóbbi pedig gyakorlati tudáson. Valószínüleg ez az oka annak is, hogy mi fiatalok nagyon okosnak hisszük magunkat, mert elméletben ki vagyunk képezve, és sokszor nem tiszteljük az idősebbek bölcsességét, azt gondolva, hogy a világ már megváltozott és mi úgyis jobban tudjuk. Persze mindeközben elfelejtjük azt, hogy a valódi tudás, nem elméleten alapszik, hanem megélésen, ehhez pedig idő kell: sokszor egy egész élet. :)

Azoknak akik ma okosodnának, hogy holnap bölcsebbek lehessenek! :)

 

Robin Williams emlékére R.I.P. - Good Will Hunting

 

Megosztás a facebookon

Egy remek előadásrészlet Popper Pétertől (pszichológus, pszichoterapeuta), a szeretetről, az elutasításról, és az ezzel kapcsolatos viselkedésről, élethelyzetekről. Az előadásaiban, amiket mindenkinek ajánlok és a későbbiekben biztos megosztok még, humoros, de rendkívül bölcs és valós helyzetekről mesél, ami mindannyiunkat érint. Ez egy rövid részlet csupán, de ha kedvet kaptok a többihez, hajrá! Akár este lefekvés előtt, akár főzés közben hallgatható életmorzsa. :)

 

Azoknak akik kíváncsiak egy kis pszichológiára a szeretetről, megjátszásáról és a következményeiről. Vigyázat, gondolatokat ébreszt! :)

 

Popper Péter- Szeretni kell?

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

 Azoknak, akiknek nincs szabad percük, de sosem unatkoznak! :)

 

Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

 

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.

 

 

Megosztás a facebookon